Jó autós évet!

Ezzel a videóval kívánunk jó autós évet mindenkinek, és ha már Chuck Berry rock and rolljára rávágták az American Graffiti részleteit, azt is elmondjuk, hogy miért vált a Star Wars előtt készült George Lucas alkotás kultuszfilmmé.

Az American Graffiti az 1950-es évekről szól, amikor az Egyesült Államokban sosem tapasztalt volt a konjunktúra, és úgy vélték, már nagyon közel van az elektromos autózás,

vagy az önvezető gépkocsik elterjedése,

és még azt sem tartották elképzelhetetlennek 1959-ben, hogy másfél dollárért az elektromosság segítségével bármikor megváltoztatható lesz az autó színe.

A konjunktúrát azonban megelőzte a második világháború, amikor az autógyárak gyakorlatilag a haditermelésre álltak át, ezért a háború utáni első években a 16 évesen jogosítványt kapott srácok kénytelenek voltak a felnőttek levetett autóival járni. Csakhogy azok más korban, más igényekre készültek, a tinik pedig úgy gondolták, jobb, ha kocsijuk nem úgy néz ki, mint amiből éppen most szállt ki egy könyvelő. Úgyhogy egyre több színesre fényezett, átalakított járgány jelent meg az utakon, és persze innen már csak egy lépés volt a privát gyorsulási versenyek sora.

Mindezt remekül idézi fel George Lucas az American Graffiti című halhatatlan kultuszfilmjében. Felejthetetlen, ahogy John Milner (Paul Le Mat) odapöki az 1932-es Ford Model B-ből bütykölt, de azért V-nyolcassal kibélelt kanárisárga roadster volánja mögül az újonnan jött Bob Falfának (Harrison Ford): „Paradise road”.

 

Vagyis az 1955-ös fekete Chevyben feszítő Bobot ott várja a versenyre. A film nemcsak a végén autentikusan bemutatott gyorsulási verseny miatt érdekes, hanem amiatt is, hogy a közepe táján feltűnik a Fáraók bandája egy süllyesztett, nyesett 1951-es Mercuryval, amelyben ott volt az azóta szintén világhírűvé vált Richard Dreyfuss, aki a filmben egyébként egy Citroen 2CV-vel járt.

Viszont ebben a filmben is feltűnt egy Volkswagen, mert anélkül nem lehetett volna igazán „amerikai” a graffiti.